2.2 Fajhigiénia

A náci ideológia gyökerei a 19. századig nyúlnak vissza. Az eugenika (fajnemesítés) ezek közül a legfontosabb. Eugenikusok a világ minden tájáról nemesíteni, javítani akarták az emberi génállományt. Az volt a cél, hogy visszaállítsák a „természetes szelekciót”, és megelőzzenek egy állítólagos elfajzást.

Az eugenika mozgalom a világ számos országában befolyást nyert, például az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, Svájcban és Svédországban. A németországi „fajhigiénia” – ahogyan ők nevezték az eugenikát – arra lett volna hivatott, hogy „megtisztítsa” a német népet az idegen befolyástól és a „fajkeveredéstől”.

A Második Nemzetközi Eugenetikai Konferencia emblémája, 1921.

Az első világháború után ismét felerősödött az eutanázia körüli vita. Maga a szó a görög nyelvből származik, és eredetileg azt jelenti: „jó (kegyes) halál” – legalábbis a haldokló szempontjából. Nem csak a jobboldal támogatói helytelenítették, hogy olyan sok egészséges ember halt meg a fronton, miközben az otthon maradott fogyatékos emberek és pszichiátriai betegek túlélték a háborút.

Egyre több és több hang javasolta, hogy azokat, akik „nem méltók az életre”, kegyelemből meg kellene ölni. Ez az elképzelés azt is tartalmazta, hogy a társadalmat megszabadítsák azoktól, akiknek a létezése csak „terhet” jelent. A nemzetiszocializmus átvette ezeket az eszméket. Egy nemzetközösséget (Volksgemeinschaft) akart teremteni erős és egészséges „árja” egyedekből. A genetikai betegségekkel rendelkező „árjákat” éppúgy, mint a zsidókat veszélynek látták az etnikai közösség faji egészségére nézve.

Mindezek az elképzelések már a weimari demokrácia idején is részét képezték a nemzetiszocialista programnak.

Propaganda plakát a „Neues Volk” (Új Nép) című náci újsághoz (1938), ami a vágyott egészséges német család ideális elképzelését mutatja be mint a „Volksgemeinschaft” (Nemzetközösség) alapját.

Miután a nácik megszerezték a hatalmat 1933-ban, egyik első lépésük az volt, hogy megvalósítsák a genetikailag egészségesnek tartott társadalmat – ezért bevezették a kényszersterilizálást.

A törvény, ami a náci Németországban „a genetikai betegek utódlásának megelőzéséről” címet viselte („Gesetz zur Verhütung erbkranken Nachwuchses”) 1933. július 14-én lépett életbe. 1945-ig körülbelül 200 000 embert sterilizáltak, akiknek többsége fogyatékkal vagy pszichiátriai betegséggel élt. Az eljárás természetesen nem csak az etikai normákat mellőzte, de híján volt a tudományos megalapozottságnak is (például nem volt bizonyított, hogy mely fogyatékosság oka a genetikai öröklődés, stb.).

1939 nyarán született meg a megsemmisítési programról szóló döntés. Az egyik első lépés volt az ún. “Kindereuthanasie” (gyermekek eutanáziája). 1939 augusztusától a Belügyminisztérium elkezdte jegyzékbe venni a fogyatékos gyermekeket, arra utasítva az orvosokat és bábákat, hogy jelentsenek minden olyan esetet, ahol újszülöttek komoly fogyatékossággal jöttek világra.

A jegyzékbe vett gyerekeket különleges klinikai intézetekbe szállították, ahol a legtöbbjüket halálos injekcióval kivégezték. Az orvosok orvosi kísérletekhez is használták őket. Körülbelül 5 és 10 000 közé teszik a „Kindereuthanasie” során meggyilkolt gyerekek számát.

Az első fogyatékos felnőttek, akiket a náci rendszer tömegesen kivégzett, lengyelek voltak. Szintén a lengyelországi Poznańban kísérleteztek először pácienseken elgázosítással 1939 októberében.

1939 októberében Hitler aláírta a „kegyes halál rendeletet” (“Gnadentoderlass”). Az intézmény későbbi székhelye a berlini Tiergartenstrasse 4 (innen a „T4 művelet” elnevezés) lett, ezzel együtt további 6 megsemmisítési központot építettek fel (Bernburg, Brandenburg, Grafeneck, Hadamar, Hartheim és Pirna).

A halálra ítélt pácienseket buszok szállították a megsemmisítési központokba. Megérkezésük után a zuhanyzóknak álcázott gázkamrákba vitték őket. Szénmonoxiddal ölték meg az embereket, testüket pedig speciálisan kialakított krematóriumokban égették el. A meggyilkolt emberek rokonai hivatalos, de hamis információkat tartalmazó halotti bizonyítványt kaptak.

Amikor a „T4 műveletet” leállították 1941 augusztusában, már több mint 70 000 áldozata volt. Hitler azért döntött a leállítás mellett, mert a rendszer attól félt, hogy rossz hatással van a lakosság lelkületére. A személyzet közül sokakat elbocsátottak.

Ezután egy része ezeknek a „megsemmisítési szakértőknek” részt vett az európai zsidóság megölésében.

Egyes megsemmisítési központoknak (Bernburg, Pirna-Sonnenstein és Hartheim) már volt új feladatuk, amikor a T4 műveletet leállították. Az új, „14f13” név alatt futó megbízás az volt, hogy a különböző koncentrációs táborok foglyait gyilkolják meg.

Ezeket a foglyokat ugyanolyan módszerrel ölték meg, mint a T4 áldozatait. Az 1944-ben végződő művelet során körülbelül 20 000 fogoly vesztette életét.

A T4 művelet leállítása után tovább folytatódott a pszichiátriai betegek és fogyatékosok meggyilkolása az egyes intézmények szintjén anélkül, hogy ezt Berlinben megtervezték volna. A pácienseket gyógyszerekkel ölték meg, vagy az elégtelen táplálás és rossz bánásmód következtében haltak meg.

A források elégtelensége miatt rendkívül nehéz megmondani az áldozatok teljes számát ezekben az intézményekben. A becslések szerint több mint 100 000 pácienst öltek meg 1945-ig az otthonokban és klinikákon.

A Harmadik Birodalom területén zajló ezen műveletek mellett az elkövetők körülbelül 30 000 fogyatékos vagy pszichiátriai betegségben szenvedő embert öltek meg a megszállt Lengyelországban, Fehéroroszországban, Ukrajnában vagy Oroszországban.

Ahogyan a nácik egyéb műveleteinek esetében is, még mindig nem ismerünk minden adatot; további kutatások szükségesek.