Az európai roma kisebbségek (roma, szintó és egyéb, “cigánynak” nevezett csoportok) üldözése és legyilkolása körülbelül ugyanabban az időben és ugyanazokon a helyszíneken vette kezdetét, ahol a nácik a zsidók üldözésébe fogtak. Számos esetben ugyanazok voltak az elkövetők, mint például a német SS kivégző osztagok, a rendőrség tagjai és a helyi kollaboránsok. Ezen hasonlóságok dacára azonban a roma népirtást egy különálló történelmi eseménynek kell tekintenünk, amelynek megvoltak a maga sajátos okai és eredményei az egyes országokban. Öröksége is teljsen eltér a holokausztétól ezekben a társadalmakban.

A romákat sokféle néven nevezik; hívhatják magukat romának, szintinek, manusnak, cale-nak, romanichalnak, resnadenak, vagy különböző más neveken a saját nyelvükön. Magyarországon három nagyobb csoportot szokás megkülönböztetni: az ún. magyarcigányokat vagy romungrókat, az oláhcigányokat, és a beás cigányokat. Sok többségi társadalom azonban ezeket a csoportokat egyszerűen “cigányoknak” nevezi, és ez a szó gyakran negatív felhangot tartalmaz. A romáktól és egyéb, “cigányoknak” tekintett csoportoktól való félelemből és bizalmatlanságból esetenként kialakuló ellenszenvet vagy gyűlöletet összefoglaló néven cigányellenességnek szoktuk nevezni.

Ismeretlen fotós nomád romák (cigányok) egy csoportjával. A fénykép valószínűleg Csehszlovákiában készült 1939-ben.

A romák és a velük rokon etnikai csoportok  – a domari nyelvet beszélő nawarok a Közel-Keleten, a lom nyelvközösséghez tartozók Örményországban, a lulik Közép-Ázsiában – elődei az időszámításunk szerint 500 körül induló népvándorlási hullám során hagyták el szülőföldjüket, Indiát. 

1000 körül a mai romák elődei megérkeztek a Bizánci Birodalom területére. A következő néhány évszázad során számos elemét átvették a bizánci kultúrának, és romanivá váltak – az európai népek családjának tagjaivá.

Ahogyan a Bizánci Birodalom egyre gyengült a középkor folyamán, a roma csoportok több hullámban szétszóródtak Európa területén. 1600 körülre Európa minden területén megtalálhatók voltak Görögországtól Skóciáig, Portugáliától Finnországig és Oroszországig.

A különböző roma csoportok folyamatosan fejlődtek, egyrészt vándorlásuk útjainak köszönhetően, másrészt azáltal, hogy interakcióba kerültek azokkal a társadalmakkal, ahol egy időre letelepedtek. Ez vezetett ahhoz a ma is létező, széleskörű változatossághoz, amely jellemzi az Európa-szerte élő roma közösségek beszélt dialektusait, hagyományait, foglalkozásait és vallásos hiedelmeit. Például a finn romák a romani nyev egy olyan dialektusát beszélik, amire a finn nyelv hatott, és hagyományos öltözetük nagyban különbözik a spanyol cale-k vagy a magyar romák öltözetétől. Mégis, minden roma csoport máig megőrizte egy eredeti, közös roma kultúra elemeit, még ha az elemek kombinációja csoportról csoportra különbözik is.

Az antiszemitizmushoz hasonlóan a cigányellenesség története is majdnem egyidős a romák európai tartózkodásával. A cigányellenesség fellelhető minden európai – és sok nem európai – társadalomban. Ez az alapja a romák ellen folyó népirtásnak Európában a második világháború alatt.

Az 1600-as évekre már számos, a cigányokat érintő sztereotípia széles körben elterjedt Európában. Ilyen sztereotípia volt például, hogy a cigányok természetüknél fogva bűnözők, piszkosak, megbízhatatlanok, csalók, erkölcstelenek, akik közömbösek a tisztes munka és a normális élet iránt. Sokan úgy látták, hogy a cigányok helyről helyre vándorolnak, koldulnak, lopnak, szórakoztatnak, vagy csak egyszerű alkalmi munkákat végeznek a megélhetésükért. Szemben a tartósan letelepedett népességgel, a cigányokra gyanakvással tekintettek, vagy még a legjobb esetben is mint veszélyes idegenekre, a legrosszabb esetben pedig a Sátán gonosz képviselőire.

A cigányok ellen irányuló ellenséges érzület legnagyobb része azoknak a félreértéseknek és konfliktusoknak volt az eredménye, amelyek akkor születtek, amikor a helyiek az első romákkal találkoztak. A kulturális különbségek és a nyelvi nehézségek mindkét fél számára megnehezítették a hibák elkerülését, akár szándékosak, akár véletlenek voltak

Az ebből következő, kölcsönös bizalmatlanság és óvatosság oda vezetett, hogy a cigányok a társadalom peremére szorultak, és a romák olyan életstílushoz alkalmazkodtak, amely segített megküzdeni a többségi társadalom felől érkező kirekesztéssel.

Már az 1600-as és 1700-as években cigányellenes törvények és rendeletek célozták meg számos európai országban a romákat. Mivel gyakran vádolták meg őket bűncselekménnyel, boszorkánysággal, betegségek terjesztésével, vagy az ellenségnek való kémkedéssel, ezért a cigányokat megakadályozták abban, hogy hosszabb ideig egy helyen maradjanak, és sok tevékenységből kizárták őket, mint például hogy földbirtokuk legyen vagy részt vegyenek egyházi szertartásokon.

Spanyolországban és Magyarországon a kormányzat erőszakkal letelepítette a romákat, és betiltotta a nyelvüket és kultúrájukat, kisérletet téve arra, hogy “tisztességes” parasztokká tegyék őket. Skandináviában a törvények lehetővé tették, hogy a cigány férfiakat a helyszínen megöljék, és hogy a nőknek és gyerekeknek erőszakkal el kelljen hagyniuk az országot. A román földbirtokokon a későközépkortól egészen az 1850-es évekig a cigányokat a tehetős földbirtokosok, beleértve az egyházat, úgy birtokolták, mint a rabszolgákat. Ezek a példák mutatják, hogy Európán keresztül a “cigány” elnevezés címkéje azt jelentette, hogy az illetőt problémának vagy fenyegetésnek tekintik, és ezért kevesebb jogot érdemel, mint egy átlagos személy.

Az 1800-as években a modern nemzetállam megjelenése új formákat adott a cigányellenességnek. Új eszmék, amelyek a “tiszta” nemzeteket, “fajokat” propagálták azt mondták, hogy a “cigányok” alacsonyabb rendűek és sehova sem tartoznak. A modern, kapitalista piacgazdaság fejlődése ahhoz a meggyőződéshez is elvezetett, hogy a “cigány” életstílus visszamaradott, eredménytelen, és ezért üldözendő.

Ahogyan ezek az attitűdök elkezdték befolyásolni a politikát is, a rendőrség – minden modern állam kulcsintézménye – elsődleges feladatnak kezdte tekinteni a cigányokkal szembeni harcot. Romának lenni egyre inkább azt jelentette, hogy az embert bűnözőnek tartották, függetlenül egyéni tulajdonságaitól, csupán származása miatt. Ráadásul a 19. században elterjedt volt az az elképzelés, miszerint a bűnöző hajlamok öröklődnek családon belül, ezért a cigányokat úgy tekintették, mint akik már születésüktől fogva bűnözők. Ennek következtében már az első világháború előtt Németországban, Franciaországban és más európai országokban a rendőrségnek jogában állt jegyzékbe venni és nyomon követni minden cigányt lakost a területükön.

Sok rendőr úgy látta, hogy az ő feladata elejét venni a “cigány vész” terjedésének, ahogyan azt gyakran nevezték a közbeszédben.

Hitler náci pártjának hatalomra kerülése olyan változásokhoz vezetett, ami érintette Németország két főbb roma csoportját, a szintókat és romákat. Ezek a változások, amelyek hasonlóságot mutattak a zsidó lakosságot sújtó kizáráshoz és üldözéshez, mégis egy különálló, párhuzamos fejleménynek tekinthetők, amelyeket kissé különböző érdekcsoportok vittek végbe a náci rendszeren belül.

Ellentétben szembeötlő antiszemitizmusával, Hitler igen ritkán beszélt a cigányokról. Az a nyomás, hogy valamit kezdeni kellene az ún. “cigány vésszel”, a német rendőrség felől érkezett, különösen a közrendészet (Ordnungspolizei) felől (ezzel szemben a zsidóellenes intézkedéseket gyakran a német biztonsági rendőrség (Sicherheitspolizei) hajtotta végre). Amint a nácik egységes struktúrába szervezték a német rendőri erőket az SS ellenőrzése alatt, megnőtt azoknak a száma, akik azt követelték, hogy intézkedjenek a cigányok ügyében.

1933-tól a már létező törvényekkel a “cigányok, csavargók és munkakerülők” ellen, valamint az új náci törvénnyel a “megrögzött bűnözők” ellen, megszaporodtak a letartóztatások és a rendőri túlkapások a romákkal szemben. 1936-ban létrehoztak Münchenben egy központi rendőrhivatalt a “cigányok jelentette kellemetlenség elleni harc” jegyében, mert itt a bajorországi rendőrség már amúgy is jegyzéket vezetett a cigányokról 1899-től. Különböző helyi eseteket követően, mint amilyen a romák erőszakos kiköltöztetése volt az 1936-os berlini olimpia miatt, egy egész országot érintő “cigánytisztitó hét” vette kezdetét 1938 júniusában, ugyanabban az évben, amikor a novemberi pogrom (az ún. “kristályéjszaka”) is megtörtént a németországi zsidókkal szemben. 1938 decemberében Heinrich Himmler, mint az SS és a német rendőrség vezetője, kiküldött egy hivatalos rendőrségi aktát minden rendőrörsnek a “cigányok jelentette kellemetlenség elleni harcról.”

A romákkal szemben tanúsított ellenséges hozzáállás más intézkedésekben is megmutatkozott. A belügyminisztérium szakértői, tükrözve a rendőrség nézetét, arra hivatkoztak, hogy az ún. nürnbergi törvények (1935) diszkriminatív faji rendelkezéseinek ugyanúgy figyelembe kellene vennie a cigányokat a zsidók mellett, mint akik fajilag idegenek Európában, és ezért nem szabad egyenrangúnak látni őket a németekkel. Az 1933-as években született törvényt a kényszersterilizációról, ami megakadályozta, hogy ‘alsóbbrendű’ embereknek gyermeke szülessen, roma származású emberek ellen használták.

Egy Robert Ritter nevű rendőrpszichológus azt a megbízást kapta, hogy minden cigányt regisztráljon és fajilag profilozzon Németországban és Ausztriában, először az Egészségügyi Minisztérium “Fajhigiéniai Kutatóintézete”, később pedig a Himmler vezette Biztonsági Rendőrség “Bűnözés Biológiai Intézete” számára. Ritter és asszisztense, Eva Justin nővér érzékeny információk széles adatbázisát gyűjtötte össze több ezer szintó és roma emberről, és tanácsokkal segítették a német hatóságokat a cigányügyek rendőrségi elintézésében.

A náci Németországban azokat, akiket cigánynak tekintettek, a törvények alapján letartóztathatták és koncentrációs táborokba küldhették, elküldhették a katonai szolgálatból és megfosztották az állampolgárságuktól. A második világháború kitörésekor az üldözés népirtásba torkollott, amely továbbterjedt azokba az országokba, amelyek a náci Németország ellenőrzése vagy befolyása alá kerültek.

Dr. Robert Ritter és munkatársa, Eva Justin vérmintát vesz a szintiken és romákon folytatott faji kutatásaikhoz. Landau, Németország, 1938.

Eva Justin egy roma asszony fejének méreteit vizsgálja. Jobbra egyik munkatársa, Sophie Erhardt. Landau, Németország, 1938.

Abban az időben a cigányellenesség és a cigányok ellen irányuló intézkedések nem csak Németországra voltak jellemzőek. Az 1920-as és 1930-as években az Interpol, a nemzetközi rendőri együttműködés egy új, bécsi székhelyű szervezete vitát folytatott a “cigánybűnözésről”, különösen azután, hogy a náci Németország irányítása alá vette az Interpolt is az 1938-as Anschluss során

Az Interpol találkozói során világossá vált, hogy a többi európai országokból érkező rendőri szervezetek ugyanolyan előítéletesen viszonyulnak a romákhoz, akikben egyszerűen csak fenyegetést láttak a törvényre és a rendre, és ezért szoros megfigyelés alatt akarták tartani és megbüntetni őket. Ezt bizonyítja, hogy amikor Franciaország hadat üzent Németországnak Lengyelország 1939-es metgtámadását követően, a francia hatóságok egyik első cselekedete az volt, hogy minden roma származású lakost táborokba internáltak a német határokhoz közeli területeken, azzal a képtelenséggel vádolva őket, hogy a (náci) németeknek kémkednek – pedig ezzel csupán egy százéves cigányellenes sztereotípiát hívtak életre.

Amikor Németország elfoglalt egy országot, a nemzetközi jog szerint a megszállóknak engednie kellett, hogy a társadalom fontos intézményei, mint amilyen például a rendőrség, tovább működjenek. Sok esetben a hazai rendőrség viszont arra használta a pozícióit,  hogy megakadályozza a náci ideológia által ihletett gyökeres változtatásokat a társadalomban. Amikor a náciknak helyi segítőkre volt szüksége ahhoz, hogy összetereljék és megöljék a zsidókat, az első önkéntes kollaborátorok gyakran radikalizálódott fasiszta aktivisták vagy opportunisták, nem szükségszerűen hivatalos rendőrök voltak. Amikor azonban arról volt szó, hogy a cigányok által feltételezett fenyegetést kezeljék, világossá vált, hogy a helyi rendőrségnek és új vezetőiknek már eleve megegyezett az álláspontjuk a német rendőrséggel ebben a kérdésben.

A cigányellenes intézkedések bevezetése a különböző megszállt országokban nem volt következetes, még egy országon belül is voltak eltérések. Rögtön a megszállás után romák egy részét néha a többi áldozati csoporthoz sorolták az Einsatzgruppe gyilkoló osztagai, együtt a zsidókkal, kommunistákkal és másokkal. Ez történt Lengyelországban, a balti államokban, Ukrajnában és máshol Kelet-Európában, de nem így volt Norvégiában, Dániában, Franciaországban, vagy más nyugat-európai államokban.

Egyes helyszíneken a helyi sajátosságok szokatlan döntésekhez vezettek: például 1940-ben Lodz városában a cigányokat a zsidó gettóba kényszerítették. 1941 végén a német tengerészeti parancsnok elrendelte, hogy minden cigányt mozdítsanak ki a partmenti Liepāja városából, és lőjjék őket agyon, mert biztonsági fenyegetésnek tekintette őket. Az egyetlen túlélő egy roma asszony volt, akit viszont kényszersterilizálásnak vetettek alá; ezt az esetet később bizonyítékként hozták fel a háború utáni nürnbergi háborús perben. A liepajai akció, miközben a német rendőrség felügyelte, csak azért tudott olyan gyors és hatékony lenni, mert a helyi litván rendőrségnek már részletes lista állt a rendelkezésére a város teljes roma lakosságáról, egészen a csecsemőkig.

Elzászi roma nők és gyerekek a rivesaltes-i büntetőtáborban.

Romák és szintik a lackenbach-i táborban, Ausztriában. 1941-ben a foglyok egy részét a lodz-i gettóba deportálták.

Egy helyi kollaboráns rendőr a németek által elfoglalt Szerbiában roma csoportot kísér kivégzésük helyszínére.

Roma fogolycsoport várja német fogvatartóik parancsait a belzec-i koncentrációs tábor kerítése melletti téren (1940).

A németek által ellenőrzés alá vont Kelet-Európában a romák tömeges legyilkolásának főhulláma 1942-ben következett be, amikor a legtöbb helyi zsidó közösséget az Einsatzgruppe és a biztonsági rendőrség már megsemmisítette. Ezeken a területeken a helyi rendőrségnek sokkal nagyobb tere volt annak eldöntésére, hogy hogyan értelmezzék és alkalmazzák a német hatóságoktól érkező utasításokat. A parancsok láncolata gyengébb volt a cigányellenes intézkedéseket kiadó német közrendőrség és a helyi rendőri vezetés között azzal összehasonlítva, hogy a német biztonsági rendőrség milyen körültekintően ellenőrizte a zsidóellenes tevékenységeket. 

Ugyanakkor néhány helyi rendőrparancsnok már eleve úgy látta a háborús helyzetet, mint lehetőséget arra, hogy egyszer és mindenkorra megoldja a “cigánykérdést”. Ezért aztán számos döntés arról, hogy mely romákat tartóztassák le, kiket öljenek meg, kiket küldjenek koncentrációs táborba, vagy épp kiket hagyjanak békén, sokkal inkább a helyi rendőrparancsnokoké volt, mintsem a német főtiszteké.

Ennek eredményeképpen a romák sorsa még egy országon belül is végtelen változatosságot mutatott, és attól függött, hogy a helyi rendőrparancsnok, elöljáró vagy polgármester mennyire volt előítéletes. Néhány esetben a polgármester, a rendőrség vagy a papság épp ellenkezőleg, arra használta befolyását, hogy megakadályozza a romák üldözését és meggyilkolását.

1942 és 1944 között a helyi rendőri erők egyre nagyobb számban tartóztatták le a roma származású lakosokat, és börtönökbe vagy koncentrációs táborokba küldték őket. Már 1942-ben lengyel romák sokaságát ítélték elgázosításra Treblinkában. Himmler ugyanebben az évben elrendelte a cigányok deportálását az egyre bővülő auschwitz-i táborkomplexumba.

1943 februárjában megparancsolta, hogy egész Európából ide küldjék a romákat. Egy külön részt létesítettek Auschwitz-Birkenauban, az ún. “cigánytábort”, ahol (eredetileg kutatási célokból) egész családokat tartottak fogva – a legtöbb koncentrációs táborban a férfiakat mindig elkülönítették a nőktől és gyerekektől. 

Anna Maria (Settela) Steinbach-ot, egy 10 éves holland roma kislányt 1944-ben Auschwitz-Birkenauba deportálták, ahol meggyilkolták.

Az 1944. augusztus 2-ról 3-ra virradó éjszakán az SS őrök lezárták az auschwitz-i “cigánytábort”, a rabok többségét, közel 3000 embert elgázosították, a többieket pedig más koncentrációs táborokba irányítottak kényszermunkára. Ma sok roma ezt a dátumot tartja számon a népirtás áldozatainak emléknapjaként.

A nem német fasiszták és velük szövetséges hatóságok is gyakran részt vettek az európai romák elleni népirtás kitervelésében és véghezvitelében. A horvát usztasa rendszer rengeteg roma embert gyilkolt meg, sokszor azzal sem törődve, hogy jegyzékbe vegye, pontosan mennyit. Amikor a magyar nyilaskeresztes mozgalom vette át a hatalmat Magyarországon az 1944-es puccs során, szintén romaellenes kivégzési hullámot indítottak el.

Románia vezetője, Ion Antonescu, aki Hitler szövetségese volt, utasítást adott, hogy a romániai cigányokat erőszakkal hajtsák Transznisztriába, arra a területre, amit Románia nemrégen foglalt el a Szovjetuniótól, és ahol romák ezrei haltak meg éhínség és betegség következtében, mivel nem volt hol lakniuk és miből megélniük. A háború legvégén 1945-ben Vidkun Quisling (norvég miniszterelnök) még mindig azt tervezgette, hogyan lehetne megoldani Norvégiában a cigányok problémáját, mivel Auschwitz-ba már nem küldhette őket.

Még Finnországot is, ami a náci Németországgal karöltve megtámadta a Szovjetuniót, arra ösztönözték, hogy cigányellenes intézkedéseket hozzon, amíg a Szovjetunió arra nem kényszerítette 1944-ben, hogy álljon át a szövetségesek oldalára, és támadja meg a németeket.

A romák gyakran aktívan ellenálltak a nácik, segítőik és szövetségeseik népirtó tevékenységeinek. Franciaországban, Olaszországban és a Balkánon ismert, hogy romák csatlakoztak az ellenálló partizán csoportokhoz. Romák jelentékeny száma szolgált a szovjet hadseregben, hogy harcoljon a náci Németország ellen. A romák családi és baráti hálózata egész messzire elment, hogy elrejtse és megmentse a németek vagy a helyi rendőrség által üldözötteket, néha még nem romákat is, mint például a litván zsidó Valentina Freimane-t, aki emlékirataiban megörökítette, hogyan segítette őt egy roma asszony.

1945-ben a túlélő romákat felszabadították a náci táborokból, és sokan próbáltak hazatérni. Gyakran nem látták őket szívesen, ehelyett további, régóta fennálló cigányellenességen alapuló előítéletességgel szembesültek. 

A Bergen-Belsen-i koncentrációs tábor „cigánybarakkjának” női túlélői a felszabadítás után.

Még a nácizmus veresége után is az volt a közvélekedés, hogy a cigányok egy lehetséges bűnözői társadalmi csoport. Abban a néhány esetben, amikor Nyugat-Németországban rendőröket vontak tárgyalás alá a romák meggyilkolásában betöltött szerepükért, sikeresen védekeztek azzal, hogy ők csak a bűnözés ellen küzdöttek, és nem vettek részt a nácik népirtó, emberiség elleni bűntetteiben. Tükrözve azt a nézetet, hogy a cigányok természetüknél fogva bűnözők, a bíróságok elfogadták ezeket a védekezéseket, és minden vád alól felmentették az alpereseket. Eva Justinnak is sikerült elkerülnie minden törvényi felelősségre vonást Ritter asszisztenseként, és még tovább is folytathatta kutatásait a német cigányokon. 

Még 2000-ben is a befolyásos tudós, Gunter Lewy azzal tudott érvelni, hogy a romák nem egy népirtás áldozatai voltak, mivel a nácik és szövetségeseik azon a jogcímen üldözték és ölték meg a cigányokat, hogy állítólagosan bűnözők, kémek, betegségek hordozói, nem pedig azért, mert romák voltak.

Még a kelet-európai kommunista országokban is, ahol azt állították, hogy a rasszizmus nem létezik, a cigányellenesség igen népszerű volt a felszín alatt. A kommunista kormányok hivatalos álláspontja elismerte az egyes roma személyekről, hogy a nácik vagy helyi fasiszta bűntettek áldozatai voltak, de mint a zsidók esetében, a romák tragédiáját is egyszerűen úgy tekintették, hogy része volt a nép általános szenvedésének a háború alatt, nem nyilvánították népirtásnak. Ezen kívül a kommunista kormányok is úgy tekintettek a cigányokra, mint társadalmi problémára, amit viszont szociális intézkedésekkel helyre lehet hozni, hasznos munkássá téve őket.

Ez a többségi társadalmak felől régóta létező ellenérzés akadályozta annak kutatását és a közvéleménnyel való megismertetését, hogy a romák sorsa a 2. világháborúban népirtás volt. A romák csak maguk között beszéltek a történeteikről, és ez erős elemévé vált egy közös roma identitásnak, ami Európa néhány országában kialakult a világháború után. Az első Roma Világkongresszus (London, 1971) a “Gelem, gelem”című dalt, ami a népirtásra utal, a roma népek himnuszává tette. Azonban a roma túlélők bizalmatlanok a nem roma kutatóknak elmondani a történeteiket. Először csak néhány nem roma kutató, leszámítva egy pár zsidó holokauszt kutatót mutatott érdeklődést a cigányok sorsa iránt. Később roma kutatók is kezdtek kutatni és felhívni a figyelmet a népirtásra, de általában kevesen voltak és távol egymástól. Emiatt, és a források elégtelensége miatt sok kérdés maradt megválaszolatlan a roma népirtással kapcsolatban. Például lehet, hogy soha nem fogjuk megtudni, pontosan hány roma ember vesztette életét a genocídiumban.

A nemzetiszocializmus szinti és roma túlélőinek emlékműve, Berlin.

A hozzáállás azért lassan változik: a kormányok kezdenek foglalkozni a továbbélő cigányellenesség problémáival, és emlékműveket létesítenek a roma népirtás áldozatainak emlékére, ezek közül az egyik legismertebbet Berlinben leplezték le 2012-ben. Több megnevezés is felmerült a népirtásra roma jogi aktivisták részéről, a legismertebb a Por(r)ajmos, de egyik megnevezést sem fogadja el minden roma. Az egyértelműség kedvéért annak nevezzük, ami volt: roma népirtásnak.