Romák Németországban és Lengyelországban

Wellesina McCrary  |  Romák Németországban és Lengyelországban

További információ az európai roma kisebbségek, a cigányellenesség és üldözés történeti hátteréről itt: Roma holokauszt >>

Az 1930-as évek náci Németországában egyre nőtt a cigányellenes tettek száma a romák és szintók jegyzékbe vételétől a tömeges letartóztatásokig. A romák, megfosztva jogaiktól a koncentrációs táborok egyik legelső foglyaivá váltak.

A háború kitörése után a németek által megszállt területekre deportálták őket, ahol dolgoztatták őket, vagy orvosi kísérleteket végeztek rajtuk, illetve meggyilkolták őket a táborokban vagy tömegkivégzések során. 1942 decemberében Heinrich Himmler, a náci Németország egyik vezetője rendeletet hozott arról, hogy a német romákat és szintókat az ún. cigánylágerbe kell deportálni, amit Auschwitz-Birkenau területén hoztak létre.

A cigányláger első transzportja 1943. február 26-án érkezett Auschwitz-ba. A romákat tehervonatokon, zsúfolt, szörnyűséges körülmények között szállították. Marhavagonokban utaztak, sokan meghaltak az éhezéstől vagy a téli hidegtől, nyáron pedig a szomjúságtól és a hőségtől. Gyermekek is voltak a foglyok között. A cigányláger 1944-es felszámolásáig kb. 20 000 roma és szintó ember halt meg a gázkamrákban, vagy betegségek és orvosi kísérletek következtében, amelyeket Joseph Mengele vezetett.

1942 és 1944 között 23 000 roma embert deportáltak az auschwitz-birkenaui cigánylágerbe. Mindannyiuknak egy számot tetováltak a bal alsókarjába. A cigánylágerben, ellentétben Auschwitz más altáboraival, a családokat nem különítették el. A nők, férfiak és gyerekek együtt maradtak. Állandó, de vékony falú és padló nélküli barakkokban szállásolták el őket. Mindkét oldalon ágyakat helyeztek el. A 400 emberre tervezett barakkokba kétszer ennyi embert zsúfoltak be. A higiéniai körülmények borzalmasak voltak. Csak három barakk volt felszerelve mosdótállal, és csak kettő vécével.

Ahogyan a többi auschwitz-i fogoly esetében, a roma foglyokat is a legkisebb kihágásokért  megbüntették. Órákig kellett névsorolvasáson végigállniuk, a hidegtől, éhezéstől és a németek kegyetlenkedéseitől szenvedve. Kínozták őket, arra kényszerítették őket, hogy ugráljanak vagy fussanak. Megkorbácsolták őket. Különböző vétkekért egy bunkerbe tették őket, ahol moccanás nélkül kellett állniuk, vagy büntetőszázadba küldték őket. A németek gyakran berontottak éjjelente a barakkokba, és botokkal ütlegelték a rabokat.

A rettenetes higiéniai viszonyok, a hideg, a túlzsúfoltság és az éhezés járványokhoz vezetett a barakkokban. Amikor lázadás tört ki a foglyok között 1943 márciusában, két barakkban kórházat nyitottak. A körülmények nem voltak megfelelőek beteg emberek ápolására, a foglyoknak nem volt ruhája, ágyneműje és orvossága. Éhségtől, rühtől, tbc-től vagy tüdőgyulladástól szenvedtek. 1943 májusában a tífuszos rabokat megölték a gázkamrákban.

A cigányláger főorvosa Josef Mengele volt, aki kísérleteket végzett a betegeken és roma gyerekeken, akiket azután gyakran a halálba küldött. Miután a cigánylágert 1944. augusztus 2-án felszámolták, a romák egy még életben levő részét Buchenwaldba vagy Ravensbrückbe deportálták, a többieket pedig elgázosították.

Az auschwitz-i cigányláger felszámolása után 1944 nyarán a még életben levő embereket átszállították a buchenwaldi koncentrációs táborba. A nőket a buchenwaldi tábor altáboraiba vitték, ahol kényszermunkát végeztek az ipari üzemekben a német hadseregnek. Az embertelen körülmények, az éhezés és a betegségek miatt csak kevesen érték meg a háború végét. Az amerikai hadsereg 1945. április 11-én szabadította fel a tábort.

A romákkal szembeni régi előítéletek még ma is léteznek. Az Európai Unió számos országában a roma emberek még mindig szenvednek a hátrányos megkülönböztetéstől és emberi jogaik védelmének hiányától.

A velük szembeni ellenséges érzület megjelenik a gyűlöletbeszédekben nem csak az interneten, de a médiában is. A diszkrimináció ezen jelei negatívan befolyásolják a romák önbecsülését, elmélyítik sérelmeiket, és nem segítik társadalmi beilleszkedésüket.

A romák az üldözéstől félve igyekeznek elkerülni a közösségi tereket. Gyakran inkább nem jelentik a rendőrségnek, ha megtámadják vagy fenyegetik őket, mert nem bíznak benne, hogy segítséget kapnak. Félnek az elkövetők bosszújától is. Éppen ezért is nagyon fontos, hogy megemlékezzünk tragikus múltjukról, és ne feledjük azt a tényt, hogy az előítélet és a gyűlölet azoknak az embereknek az igazságtalan bántalmazásához és halálához vezetett, akiknek ugyanúgy, mint a többi embernek, joga van a békés és nyugodt élethez.