Bevezetés a roma népirtás történetéhez

Az európai roma kisebbségek (roma, szintó és egyéb, “cigánynak” nevezett csoportok) üldözése és legyilkolása körülbelül ugyanabban az időben és ugyanazokon a helyszíneken vette kezdetét, ahol a nácik a zsidók üldözésébe fogtak. Számos esetben ugyanazok voltak az elkövetők, mint például a német SS kivégző osztagok, a rendőrség tagjai és a helyi kollaboránsok. Ezen hasonlóságok dacára azonban a roma népirtást egy különálló történelmi eseménynek kell tekintenünk, amelynek megvoltak a maga sajátos okai és eredményei az egyes országokban. Öröksége is teljsen eltér a holokausztétól ezekben a társadalmakban.

Európa roma kisebbségei

A romákat sokféle néven nevezik; hívhatják magukat romának, szintinek, manusnak, cale-nak, romanichalnak, resnadenak, vagy különböző más neveken a saját nyelvükön. Magyarországon három nagyobb csoportot szokás megkülönböztetni: az ún. magyarcigányokat vagy romungrókat, az oláhcigányokat, és a beás cigányokat. Sok többségi társadalom azonban ezeket a csoportokat egyszerűen “cigányoknak” nevezi, és ez a szó gyakran negatív felhangot tartalmaz. A romáktól és egyéb, “cigányoknak” tekintett csoportoktól való félelemből és bizalmatlanságból esetenként kialakuló ellenszenvet vagy gyűlöletet összefoglaló néven cigányellenességnek szoktuk nevezni.

Ismeretlen fotós nomád romák (cigányok) egy csoportjával. A fénykép valószínűleg Csehszlovákiában készült 1939-ben.

A romák és a velük rokon etnikai csoportok  – a domari nyelvet beszélő nawarok a Közel-Keleten, a lom nyelvközösséghez tartozók Örményországban, a lulik Közép-Ázsiában elődei az időszámításunk szerint 500 körül induló népvándorlási hullám során hagyták el szülőföldjüket, Indiát. 

1000 körül a mai romák elődei megérkeztek a Bizánci Birodalom területére. A következő néhány évszázad során számos elemét átvették a bizánci kultúrának, és romanivá váltak – az európai népek családjának tagjaivá.

Ahogyan a Bizánci Birodalom egyre gyengült a középkor folyamán, a roma csoportok több hullámban szétszóródtak Európa területén. 1600 körülre Európa minden területén megtalálhatók voltak Görögországtól Skóciáig, Portugáliától Finnországig és Oroszországig.

A különböző roma csoportok folyamatosan fejlődtek, egyrészt vándorlásuk útjainak köszönhetően, másrészt azáltal, hogy interakcióba kerültek azokkal a társadalmakkal, ahol egy időre letelepedtek. Ez vezetett ahhoz a ma is létező, széleskörű változatossághoz, amely jellemzi az Európa-szerte élő roma közösségek beszélt dialektusait, hagyományait, foglalkozásait és vallásos hiedelmeit. Például a finn romák a romani nyev egy olyan dialektusát beszélik, amire a finn nyelv hatott, és hagyományos öltözetük nagyban különbözik a spanyol cale-k vagy a magyar romák öltözetétől. Mégis, minden roma csoport máig megőrizte egy eredeti, közös roma kultúra elemeit, még ha az elemek kombinációja csoportról csoportra különbözik is.

Cigányellenesség és a cigányok üldözése a nácik előtt

Az antiszemitizmushoz hasonlóan a cigányellenesség története is majdnem egyidős a romák európai tartózkodásával. A cigányellenesség fellelhető minden európai – és sok nem európai – társadalomban. Ez az alapja a romák ellen folyó népirtásnak Európában a második világháború alatt.

Az 1600-as évekre már számos, a cigányokat érintő sztereotípia széles körben elterjedt Európában. Ilyen sztereotípia volt például, hogy a cigányok természetüknél fogva bűnözők, piszkosak, megbízhatatlanok, csalók, erkölcstelenek, akik közömbösek a tisztes munka és a normális élet iránt. Sokan úgy látták, hogy a cigányok helyről helyre vándorolnak, koldulnak, lopnak, szórakoztatnak, vagy csak egyszerű alkalmi munkákat végeznek a megélhetésükért. Szemben a tartósan letelepedett népességgel, a cigányokra gyanakvással tekintettek, vagy még a legjobb esetben is mint veszélyes idegenekre, a legrosszabb esetben pedig a Sátán gonosz képviselőire.

A cigányok ellen irányuló ellenséges érzület legnagyobb része azoknak a félreértéseknek és konfliktusoknak volt az eredménye, amelyek akkor születtek, amikor a helyiek az első romákkal találkoztak. A kulturális különbségek és a nyelvi nehézségek mindkét fél számára megnehezítették a hibák elkerülését, akár szándékosak, akár véletlenek voltak

Az ebből következő, kölcsönös bizalmatlanság és óvatosság oda vezetett, hogy a cigányok a társadalom peremére szorultak, és a romák olyan életstílushoz alkalmazkodtak, amely segített megküzdeni a többségi társadalom felől érkező kirekesztéssel.

Már az 1600-as és 1700-as években cigányellenes törvények és rendeletek célozták meg számos európai országban a romákat. Mivel gyakran vádolták meg őket bűncselekménnyel, boszorkánysággal, betegségek terjesztésével, vagy az ellenségnek való kémkedéssel, ezért a cigányokat megakadályozták abban, hogy hosszabb ideig egy helyen maradjanak, és sok tevékenységből kizárták őket, mint például hogy földbirtokuk legyen vagy részt vegyenek egyházi szertartásokon.

Spanyolországban és Magyarországon a kormányzat erőszakkal letelepítette a romákat, és betiltotta a nyelvüket és kultúrájukat, kisérletet téve arra, hogy “tisztességes” parasztokká tegyék őket. Skandináviában a törvények lehetővé tették, hogy a cigány férfiakat a helyszínen megöljék, és hogy a nőknek és gyerekeknek erőszakkal el kelljen hagyniuk az országot. A román földbirtokokon a későközépkortól egészen az 1850-es évekig a cigányokat a tehetős földbirtokosok, beleértve az egyházat, úgy birtokolták, mint a rabszolgákat. Ezek a példák mutatják, hogy Európán keresztül a “cigány” elnevezés címkéje azt jelentette, hogy az illetőt problémának vagy fenyegetésnek tekintik, és ezért kevesebb jogot érdemel, mint egy átlagos személy.

Az 1800-as években a modern nemzetállam megjelenése új formákat adott a cigányellenességnek. Új eszmék, amelyek a “tiszta” nemzeteket, “fajokat” propagálták azt mondták, hogy a “cigányok” alacsonyabb rendűek és sehova sem tartoznak. A modern, kapitalista piacgazdaság fejlődése ahhoz a meggyőződéshez is elvezetett, hogy a “cigány” életstílus visszamaradott, eredménytelen, és ezért üldözendő.

Ahogyan ezek az attitűdök elkezdték befolyásolni a politikát is, a rendőrség – minden modern állam kulcsintézménye – elsődleges feladatnak kezdte tekinteni a cigányokkal szembeni harcot. Romának lenni egyre inkább azt jelentette, hogy az embert bűnözőnek tartották, függetlenül egyéni tulajdonságaitól, csupán származása miatt. Ráadásul a 19. században elterjedt volt az az elképzelés, miszerint a bűnöző hajlamok öröklődnek családon belül, ezért a cigányokat úgy tekintették, mint akik már születésüktől fogva bűnözők. Ennek következtében már az első világháború előtt Németországban, Franciaországban és más európai országokban a rendőrségnek jogában állt jegyzékbe venni és nyomon követni minden cigányt lakost a területükön.

Sok rendőr úgy látta, hogy az ő feladata elejét venni a “cigány vész” terjedésének, ahogyan azt gyakran nevezték a közbeszédben.

Egy példa az 1600-as és 1700-as évek folyamán egész Európában érvényben levő szigorú cigányellenes törvényekre: egy rendelet, ami kimondja, hogy minden felnőtt „cigányt” kötél általi halálra kell ítélni, és gyermekeiket árvaházba küldeni. Poroszország, 1725.

A nácik szintókkal és romákkal szembeni politikája, 1933–1939

Hitler náci pártjának hatalomra kerülése olyan változásokhoz vezetett, ami érintette Németország két főbb roma csoportját, a szintókat és romákat. Ezek a változások, amelyek hasonlóságot mutattak a zsidó lakosságot sújtó kizáráshoz és üldözéshez, mégis egy különálló, párhuzamos fejleménynek tekinthetők, amelyeket kissé különböző érdekcsoportok vittek végbe a náci rendszeren belül.

Ellentétben szembeötlő antiszemitizmusával, Hitler igen ritkán beszélt a cigányokról. Az a nyomás, hogy valamit kezdeni kellene az ún. “cigány vésszel”, a német rendőrség felől érkezett, különösen a közrendészet (Ordnungspolizei) felől (ezzel szemben a zsidóellenes intézkedéseket gyakran a német biztonsági rendőrség (Sicherheitspolizei) hajtotta végre). Amint a nácik egységes struktúrába szervezték a német rendőri erőket az SS ellenőrzése alatt, megnőtt azoknak a száma, akik azt követelték, hogy intézkedjenek a cigányok ügyében.

1933-tól a már létező törvényekkel a “cigányok, csavargók és munkakerülők” ellen, valamint az új náci törvénnyel a “megrögzött bűnözők” ellen, megszaporodtak a letartóztatások és a rendőri túlkapások a romákkal szemben. 1936-ban létrehoztak Münchenben egy központi rendőrhivatalt a “cigányok jelentette kellemetlenség elleni harc” jegyében, mert itt a bajorországi rendőrség már amúgy is jegyzéket vezetett a cigányokról 1899-től. Különböző helyi eseteket követően, mint amilyen a romák erőszakos kiköltöztetése volt az 1936-os berlini olimpia miatt, egy egész országot érintő “cigánytisztitó hét” vette kezdetét 1938 júniusában, ugyanabban az évben, amikor a novemberi pogrom (az ún. “kristályéjszaka”) is megtörtént a németországi zsidókkal szemben. 1938 decemberében Heinrich Himmler, mint az SS és a német rendőrség vezetője, kiküldött egy hivatalos rendőrségi aktát minden rendőrörsnek a “cigányok jelentette kellemetlenség elleni harcról.”

A romákkal szemben tanúsított ellenséges hozzáállás más intézkedésekben is megmutatkozott. A belügyminisztérium szakértői, tükrözve a rendőrség nézetét, arra hivatkoztak, hogy az ún. nürnbergi törvények (1935) diszkriminatív faji rendelkezéseinek ugyanúgy figyelembe kellene vennie a cigányokat a zsidók mellett, mint akik fajilag idegenek Európában, és ezért nem szabad egyenrangúnak látni őket a németekkel. Az 1933-as években született törvényt a kényszersterilizációról, ami megakadályozta, hogy ‘alsóbbrendű’ embereknek gyermeke szülessen, roma származású emberek ellen használták.

Egy Robert Ritter nevű rendőrpszichológus azt a megbízást kapta, hogy minden cigányt regisztráljon és fajilag profilozzon Németországban és Ausztriában, először az Egészségügyi Minisztérium “Fajhigiéniai Kutatóintézete”, később pedig a Himmler vezette Biztonsági Rendőrség “Bűnözés Biológiai Intézete” számára. Ritter és asszisztense, Eva Justin nővér érzékeny információk széles adatbázisát gyűjtötte össze több ezer szintó és roma emberről, és tanácsokkal segítették a német hatóságokat a cigányügyek rendőrségi elintézésében.

A náci Németországban azokat, akiket cigánynak tekintettek, a törvények alapján letartóztathatták és koncentrációs táborokba küldhették, elküldhették a katonai szolgálatból és megfosztották az állampolgárságuktól. A második világháború kitörésekor az üldözés népirtásba torkollott, amely továbbterjedt azokba az országokba, amelyek a náci Németország ellenőrzése vagy befolyása alá kerültek.

Dr. Robert Ritter és munkatársa, Eva Justin vérmintát vesz a szintiken és romákon folytatott faji kutatásaikhoz. Landau, Németország, 1938.

Eva Justin egy roma asszony fejének méreteit vizsgálja. Jobbra egyik munkatársa, Sophie Erhardt. Landau, Németország, 1938.

Népirtás Európában, 1939–1945

Abban az időben a cigányellenesség és a cigányok ellen irányuló intézkedések nem csak Németországra voltak jellemzőek. Az 1920-as és 1930-as években az Interpol, a nemzetközi rendőri együttműködés egy új, bécsi székhelyű szervezete vitát folytatott a “cigánybűnözésről”, különösen azután, hogy a náci Németország irányítása alá vette az Interpolt is az 1938-as Anschluss során

Az Interpol találkozói során világossá vált, hogy a többi európai országokból érkező rendőri szervezetek ugyanolyan előítéletesen viszonyulnak a romákhoz, akikben egyszerűen csak fenyegetést láttak a törvényre és a rendre, és ezért szoros megfigyelés alatt akarták tartani és megbüntetni őket. Ezt bizonyítja, hogy amikor Franciaország hadat üzent Németországnak Lengyelország 1939-es metgtámadását követően, a francia hatóságok egyik első cselekedete az volt, hogy minden roma származású lakost táborokba internáltak a német határokhoz közeli területeken, azzal a képtelenséggel vádolva őket, hogy a (náci) németeknek kémkednek – pedig ezzel csupán egy százéves cigányellenes sztereotípiát hívtak életre.

Amikor Németország elfoglalt egy országot, a nemzetközi jog szerint a megszállóknak engednie kellett, hogy a társadalom fontos intézményei, mint amilyen például a rendőrség, tovább működjenek. Sok esetben a hazai rendőrség viszont arra használta a pozícióit,  hogy megakadályozza a náci ideológia által ihletett gyökeres változtatásokat a társadalomban. Amikor a náciknak helyi segítőkre volt szüksége ahhoz, hogy összetereljék és megöljék a zsidókat, az első önkéntes kollaborátorok gyakran radikalizálódott fasiszta aktivisták vagy opportunisták, nem szükségszerűen hivatalos rendőrök voltak. Amikor azonban arról volt szó, hogy a cigányok által feltételezett fenyegetést kezeljék, világossá vált, hogy a helyi rendőrségnek és új vezetőiknek már eleve megegyezett az álláspontjuk a német rendőrséggel ebben a kérdésben.

A cigányellenes intézkedések bevezetése a különböző megszállt országokban nem volt következetes, még egy országon belül is voltak eltérések. Rögtön a megszállás után romák egy részét néha a többi áldozati csoporthoz sorolták az Einsatzgruppe gyilkoló osztagai, együtt a zsidókkal, kommunistákkal és másokkal. Ez történt Lengyelországban, a balti államokban, Ukrajnában és máshol Kelet-Európában, de nem így volt Norvégiában, Dániában, Franciaországban, vagy más nyugat-európai államokban.

Egyes helyszíneken a helyi sajátosságok szokatlan döntésekhez vezettek: például 1940-ben Lodz városában a cigányokat a zsidó gettóba kényszerítették. 1941 végén a német tengerészeti parancsnok elrendelte, hogy minden cigányt mozdítsanak ki a partmenti Liepāja városából, és lőjjék őket agyon, mert biztonsági fenyegetésnek tekintette őket. Az egyetlen túlélő egy roma asszony volt, akit viszont kényszersterilizálásnak vetettek alá; ezt az esetet később bizonyítékként hozták fel a háború utáni nürnbergi háborús perben. A liepajai akció, miközben a német rendőrség felügyelte, csak azért tudott olyan gyors és hatékony lenni, mert a helyi litván rendőrségnek már részletes lista állt a rendelkezésére a város teljes roma lakosságáról, egészen a csecsemőkig.

Elzászi roma nők és gyerekek a rivesaltes-i büntetőtáborban.

Romák és szintik a lackenbach-i táborban, Ausztriában. 1941-ben a foglyok egy részét a lodz-i gettóba deportálták.

Egy helyi kollaboráns rendőr a németek által elfoglalt Szerbiában roma csoportot kísér kivégzésük helyszínére.

Roma fogolycsoport várja német fogvatartóik parancsait a belzec-i koncentrációs tábor kerítése melletti téren (1940).

A németek által ellenőrzés alá vont Kelet-Európában a romák tömeges legyilkolásának főhulláma 1942-ben következett be, amikor a legtöbb helyi zsidó közösséget az Einsatzgruppe és a biztonsági rendőrség már megsemmisítette. Ezeken a területeken a helyi rendőrségnek sokkal nagyobb tere volt annak eldöntésére, hogy hogyan értelmezzék és alkalmazzák a német hatóságoktól érkező utasításokat. A parancsok láncolata gyengébb volt a cigányellenes intézkedéseket kiadó német közrendőrség és a helyi rendőri vezetés között azzal összehasonlítva, hogy a német biztonsági rendőrség milyen körültekintően ellenőrizte a zsidóellenes tevékenységeket. 

Ugyanakkor néhány helyi rendőrparancsnok már eleve úgy látta a háborús helyzetet, mint lehetőséget arra, hogy egyszer és mindenkorra megoldja a “cigánykérdést”. Ezért aztán számos döntés arról, hogy mely romákat tartóztassák le, kiket öljenek meg, kiket küldjenek koncentrációs táborba, vagy épp kiket hagyjanak békén, sokkal inkább a helyi rendőrparancsnokoké volt, mintsem a német főtiszteké.

Ennek eredményeképpen a romák sorsa még egy országon belül is végtelen változatosságot mutatott, és attól függött, hogy a helyi rendőrparancsnok, elöljáró vagy polgármester mennyire volt előítéletes. Néhány esetben a polgármester, a rendőrség vagy a papság épp ellenkezőleg, arra használta befolyását, hogy megakadályozza a romák üldözését és meggyilkolását.

Lengyel és német nyelvű közlemény, amelyben kijelölik a romák („cigányok”) lakhelyét a varsói kerületben. 1942. június 1-től romák kizárólag a zsidó gettó területén lakhattak.

1942 és 1944 között a helyi rendőri erők egyre nagyobb számban tartóztatták le a roma származású lakosokat, és börtönökbe vagy koncentrációs táborokba küldték őket. Már 1942-ben lengyel romák sokaságát ítélték elgázosításra Treblinkában. Himmler ugyanebben az évben elrendelte a cigányok deportálását az egyre bővülő auschwitz-i táborkomplexumba.

1943 februárjában megparancsolta, hogy egész Európából ide küldjék a romákat. Egy külön részt létesítettek Auschwitz-Birkenauban, az ún. “cigánytábort”, ahol (eredetileg kutatási célokból) egész családokat tartottak fogva – a legtöbb koncentrációs táborban a férfiakat mindig elkülönítették a nőktől és gyerekektől. 

Anna Maria (Settela) Steinbach-ot, egy 10 éves holland roma kislányt 1944-ben Auschwitz-Birkenauba deportálták, ahol meggyilkolták.

Az 1944. augusztus 2-ról 3-ra virradó éjszakán az SS őrök lezárták az auschwitz-i “cigánytábort”, a rabok többségét, közel 3000 embert elgázosították, a többieket pedig más koncentrációs táborokba irányítottak kényszermunkára. Ma sok roma ezt a dátumot tartja számon a népirtás áldozatainak emléknapjaként.

A nem német fasiszták és velük szövetséges hatóságok is gyakran részt vettek az európai romák elleni népirtás kitervelésében és véghezvitelében. A horvát usztasa rendszer rengeteg roma embert gyilkolt meg, sokszor azzal sem törődve, hogy jegyzékbe vegye, pontosan mennyit. Amikor a magyar nyilaskeresztes mozgalom vette át a hatalmat Magyarországon az 1944-es puccs során, szintén romaellenes kivégzési hullámot indítottak el.

Románia vezetője, Ion Antonescu, aki Hitler szövetségese volt, utasítást adott, hogy a romániai cigányokat erőszakkal hajtsák Transznisztriába, arra a területre, amit Románia nemrégen foglalt el a Szovjetuniótól, és ahol romák ezrei haltak meg éhínség és betegség következtében, mivel nem volt hol lakniuk és miből megélniük. A háború legvégén 1945-ben Vidkun Quisling (norvég miniszterelnök) még mindig azt tervezgette, hogyan lehetne megoldani Norvégiában a cigányok problémáját, mivel Auschwitz-ba már nem küldhette őket.

Még Finnországot is, ami a náci Németországgal karöltve megtámadta a Szovjetuniót, arra ösztönözték, hogy cigányellenes intézkedéseket hozzon, amíg a Szovjetunió arra nem kényszerítette 1944-ben, hogy álljon át a szövetségesek oldalára, és támadja meg a németeket.

A romák gyakran aktívan ellenálltak a nácik, segítőik és szövetségeseik népirtó tevékenységeinek. Franciaországban, Olaszországban és a Balkánon ismert, hogy romák csatlakoztak az ellenálló partizán csoportokhoz. Romák jelentékeny száma szolgált a szovjet hadseregben, hogy harcoljon a náci Németország ellen. A romák családi és baráti hálózata egész messzire elment, hogy elrejtse és megmentse a németek vagy a helyi rendőrség által üldözötteket, néha még nem romákat is, mint például a litván zsidó Valentina Freimane-t, aki emlékirataiban megörökítette, hogyan segítette őt egy roma asszony.

Felszabadítás és örökség

1945-ben a túlélő romákat felszabadították a náci táborokból, és sokan próbáltak hazatérni. Gyakran nem látták őket szívesen, ehelyett további, régóta fennálló cigányellenességen alapuló előítéletességgel szembesültek. 

A Bergen-Belsen-i koncentrációs tábor „cigánybarakkjának” női túlélői a felszabadítás után.

Még a nácizmus veresége után is az volt a közvélekedés, hogy a cigányok egy lehetséges bűnözői társadalmi csoport. Abban a néhány esetben, amikor Nyugat-Németországban rendőröket vontak tárgyalás alá a romák meggyilkolásában betöltött szerepükért, sikeresen védekeztek azzal, hogy ők csak a bűnözés ellen küzdöttek, és nem vettek részt a nácik népirtó, emberiség elleni bűntetteiben. Tükrözve azt a nézetet, hogy a cigányok természetüknél fogva bűnözők, a bíróságok elfogadták ezeket a védekezéseket, és minden vád alól felmentették az alpereseket. Eva Justinnak is sikerült elkerülnie minden törvényi felelősségre vonást Ritter asszisztenseként, és még tovább is folytathatta kutatásait a német cigányokon. 

Még 2000-ben is a befolyásos tudós, Gunter Lewy azzal tudott érvelni, hogy a romák nem egy népirtás áldozatai voltak, mivel a nácik és szövetségeseik azon a jogcímen üldözték és ölték meg a cigányokat, hogy állítólagosan bűnözők, kémek, betegségek hordozói, nem pedig azért, mert romák voltak.

Még a kelet-európai kommunista országokban is, ahol azt állították, hogy a rasszizmus nem létezik, a cigányellenesség igen népszerű volt a felszín alatt. A kommunista kormányok hivatalos álláspontja elismerte az egyes roma személyekről, hogy a nácik vagy helyi fasiszta bűntettek áldozatai voltak, de mint a zsidók esetében, a romák tragédiáját is egyszerűen úgy tekintették, hogy része volt a nép általános szenvedésének a háború alatt, nem nyilvánították népirtásnak. Ezen kívül a kommunista kormányok is úgy tekintettek a cigányokra, mint társadalmi problémára, amit viszont szociális intézkedésekkel helyre lehet hozni, hasznos munkássá téve őket.

Ez a többségi társadalmak felől régóta létező ellenérzés akadályozta annak kutatását és a közvéleménnyel való megismertetését, hogy a romák sorsa a 2. világháborúban népirtás volt. A romák csak maguk között beszéltek a történeteikről, és ez erős elemévé vált egy közös roma identitásnak, ami Európa néhány országában kialakult a világháború után. Az első Roma Világkongresszus (London, 1971) a “Gelem, gelem”című dalt, ami a népirtásra utal, a roma népek himnuszává tette. Azonban a roma túlélők bizalmatlanok a nem roma kutatóknak elmondani a történeteiket. Először csak néhány nem roma kutató, leszámítva egy pár zsidó holokauszt kutatót mutatott érdeklődést a cigányok sorsa iránt. Később roma kutatók is kezdtek kutatni és felhívni a figyelmet a népirtásra, de általában kevesen voltak és távol egymástól. Emiatt, és a források elégtelensége miatt sok kérdés maradt megválaszolatlan a roma népirtással kapcsolatban. Például lehet, hogy soha nem fogjuk megtudni, pontosan hány roma ember vesztette életét a genocídiumban.

A nemzetiszocializmus szinti és roma túlélőinek emlékműve, Berlin.

A hozzáállás azért lassan változik: a kormányok kezdenek foglalkozni a továbbélő cigányellenesség problémáival, és emlékműveket létesítenek a roma népirtás áldozatainak emlékére, ezek közül az egyik legismertebbet Berlinben leplezték le 2012-ben. Több megnevezés is felmerült a népirtásra roma jogi aktivisták részéről, a legismertebb a Por(r)ajmos, de egyik megnevezést sem fogadja el minden roma. Az egyértelműség kedvéért annak nevezzük, ami volt: roma népirtásnak.   square.jpg