1933-ban mintegy kilenc millió zsidó élt Európában, kevesebb mint két százaléka a teljes európai lakosságnak. A legnagyobb számú zsidó lakosság Lengyelországban élt, a Szovjetunió nyugati részén, Romániában és a balti államokban. Ezeken a területeken a zsidók a teljes népesség 5-10 százalékát alkották.

Gyerekek játszanak egy zsidó negyedben, Párizs, Franciaország 1931.

Két zsidó férfi sakkozik Lodzban, Lengyelország 1936.

Németországban a zsidó lakosság mintegy 500 000 embert jelentett, ami mindössze 0,75 százaléka volt a teljes népességnek. A trianoni Magyarország területén ebben az időben valamivel több mint 400 ezer zsidó élt; azaz körülbelül a lakosság 5 százaléka.

Kelet-Európa és a Szovjetunió számos településén a zsidók úgy éltek, mint elődeik is sok száz év óta. Kis falvakban laktak vidéken, némelyik lakossága zsidó többséggel rendelkezett. Gyakran megőrizték hagyományos ruházatukat és szigorú vallási előírások szerint éltek. Voltak köztük gazdagok, de többségük igen szegény sorban élt. A nagyobb városokban a zsidók egyre jobban keveredtek az őket körülvevő társadalommal, és még ha néhányan meg is őrizték hagyományos életstílusukat, sokan elhagyták a vallásos életet. Nyugat-Európában egyre több és több zsidó asszimilálódott, ami annyit jelentett, hogy alkalmazkodtak a környezetükhöz. Más szóval, az európai zsidóság élete nagyon eltérő volt attól függően, hogy hol laktak.

Az első világháború után Németország nagy területeket vesztett el a versailles-i békeszerződés következtében. A német állam kénytelen volt hatalmas kártérítést fizetni, mert a szövetségesek Németországot és a csatlakozott országokat tartották felelősnek a háborúért. 1923-ban Németország hiperinflációban szenvedett, a pénz értéktelenné vált és a lakosság nagy része elszegényedett.

Náci hangulatkeltés Berlinben, Németország 1932.

1929-ben az USA-ban a tőzsdei összeomlás nyomán, közel hat millió német vesztette el a munkáját. Valakit hibáztatni kellett, és Hitler számára a “zsidó” lett a tökéletes bűnbak.

Adolf Hitler és a náci párt támogatottsága egyre növekedett az 1930-as években. Sok német elvesztette a hitét a demokráciában és nem bízott benne, hogy a meglévő pártok változtatni tudnak a helyzeten. A lakosság egy jelentős része úgy tekintett Hitlerre mint erős vezetőre, és azt várták tőle, hogy visszaállítja a német állam egykori dicsőségét. Beszédeiben Hitler hangsúlyozta, hogy Németországnak vissza kell kapnia a háborúban elvesztett területeit, és több “élettérre” van szüksége ahhoz, hogy fejlődhessen. Beszédeket tartott a “ragadozó kapitalizmus” és a kommunizmus ellen, és kijelentette, hogy az árja, fehér vagy germán “faj” felsőbbrendűbb minden más “fajnál”. A legalacsonyabbrendű a zsidó “faj”, amely Hitler szemében parazita és veszélyes.

Miközben megvetette a zsidókat, egyben nagy fenyegetésnek is tartotta őket, és azt állította, hogy uralni akarják a világot és ellenőrzésük alatt tartani az embereket. A “zsidóról” alkotott efféle baljós és fenyegető elépzelései a keresztény antijudaista (zsidóellenes) hagyományból táplálkoztak, ami azt hirdette, hogy a zsidók ölték meg Jézust. Hitler szerint annak érdekében, hogy a fehér, úgynevezett árja “faj” tiszta maradjon, a németeknek mindenáron el kell kerülniük a "fajkeveredést" a zsidókkal.

Az 1932. novemberi választáson a Nemzetiszocialista Munkáspárt megszerezte a szavazatok több mint egyharmadát. A konzervatív politikusok meggyőzték a német államfőt, Paul von Hindenburgot, hogy Adolf Hitlert nevezze ki a konzervatív és náci pártból álló kisebbségi kormány élére. A nácik gyorsan túljártak a többi párt eszén, és még a középpártoktól is támogatást szereztek ahhoz, hogy olyan törvénymódosításokat hajtsanak végre, amelyek a demokrácia lerombolásához vezettek.

Egy zsidó ügyvédet, Dr. Michael Siegel, nyilvánosan megaláztak a Müncheni utcákon, Németországban, mert bízott az igazságszolgáltatás rendszerében. A nácik a haját leborotválták és kényszerítették, hogy mezítláb menjen. A jel így szólt: “Én soha többé nem teszek panaszt a rendőrségen. “

A náci párt kivételével minden pártot betiltottak. Különböző náci szervezetek kezdték ellenőrizni mind a magán, mind a közéletet. Megkezdődött a zsidók és más, a náci társadalomba nem illők üldözése. Más politikai hovatartozású embereket határozatlan időre koncentrációs táborokba küldtek, tárgyalás nélkül. A dachaui koncentrációs tábort, amely a későbbi táborok számára is mintául szolgált, 1933 márciusában nyitották meg. A német ifjúságot különböző ifjúsági mozgalmakba szervezték. Arra nevelték őket, hogy engedelmes állampolgárai legyenek az új államnak. A társadalom egészét áthatotta a náci ideológia.

Új, a zsidókat a társadalomból kizáró törvényeket iktattak be, szinte rögtön a hatalom megszerzése után. Idővel többszáz efféle törvény született. Néhány közülük megtiltotta a zsidóknak, hogy fürdőket, parkokat vagy éttermeket látogassanak, mások kimondták, hogy nem viselhetnek korményhivatalokat, nem dolgozhatnak a sajtóban vagy a kulturális életben. A megkülönböztetés egyre nagyobb méreteket öltött. A zsidó gyermekek nem járhattak iskolába, a zsidó származású orvosok és jogászok nem foglalkozhattak vagy beszélhettek nemzsidókkal. A törvény értelmében a zsidók másodrangú állampolgárokká váltak.

Lassan, de biztosan a zsidókat fokozatosan kizárták a társadalomból. Az államra kellett hagyniuk a lakásaikat és értékeiket. Azoknak a zsidóknak, akiknek boltjuk vagy üzletük volt, a tulajdonjogot nagyon alacsony árért át kellett adniuk. Sokan próbáltak elmenekülni, de a más országokba szóló beutazási vízumokat nehéz volt beszerezni. Még a semleges svéd állam is szigorú előírásokat vezetett be, és csak néhány ezer zsidót engedett be az országba 1939 előtt.

1938 őszén a náci hatóságok elhatározták, hogy minden zsidót, aki lengyel állampolgársággal rendelkezik, kiutasítanak az országból. Sokan közülük már generációk óta Németországban éltek. A lengyel hatóságok annak ellenére, hogy lengyel állampolgárok voltak, nem akarták befogadni, és menekülttáborokba helyezték őket Németország és Lengyelország határai között.

Az egyik érintett család a Grynszpan család volt. 1911 óta Németországban éltek. Amikor fiuk, a 17 éves Herschel, aki Párizsba menekült, meghallotta, hogy szülei és nővére egy menekült táborban lakik rossz körülmények között, szerzett egy pisztolyt, elment a Német Nagykövetségre, és lelőtt egy diplomatát, Ernst vom Rath-ot. Két nappal később, november 9-én vom Rath meghalt. Joseph Goebbels, a propagandaminiszter ezt használta ürügyként, hogy egy szervezett kampányt indítson a németországi zsidók ellen a gyilkosság  “megbosszulására”.

1938 november 9. estéjén egy erőszakos és véres támadás indult Németország zsidó lakossága ellen, az ún. novemberi pogrom, vagy Kristályéjszaka. A lázongások napokig tartottak. Kirakatok ezreit törték be, kifosztották a zsidó üzleteket. Az üveg úgy hevert az utcán, mint a kristály; valószínűleg ez adta a pogromnak a Kristályéjszaka nevet. Férfiakat és asszonyokat ütlegeltek, lőttek le vagy vertek halálra. A helyzet annyira drámai volt, hogy néhány ember öngyilkosságot követett el.

A becslések szerint közel 400 zsidót gyilkoltak meg a november 9-ről 10-re virradó éjszaka, a novemberi pogrom idején az összes haláleset száma 1500-ra tehető. Majdnem 300 zsinagógát gyújtottak fel, és körülbelül 30 000 zsidó férfit tartóztattak le és küldtek koncentrációs táborokba, kizárólag amiatt, mert zsidók. A náci kormányzat úgy döntött, hogy a németországi zsidóknak egy billió birodalmi márkát kell jóvátételként fizetni a pogrom alatt esett károkért.

Herschel Grynszpan a letartóztatása 1938 novemberében Párizsban. Franciaország.

Az 1938 novemberi pogrom 1938 alatt letartóztatott emberek számlálása a Buchenwaldi koncentrációs táborban, Németország.

1939 szeptemberében elsőként Lengyelországot támadta meg Németország, majd nem sokkal később a Szovjetunió is. Egy egyezmény értelmében a két állam felosztotta maga között Lengyelországot. Majdnem 2 millió zsidó élt a német részen. A náci vezetők még a német zsidóknál is alacsonyabbrendűnek tekintették őket. Szinte azonnal kitervelték, hogy a vidéket megtisztítják a zsidóktól és a városokba telepítik őket. A hatóságok különleges területeket akartak létrehozni a zsidók számára, hogy kötelezően ott éljenek, az ún. gettókat. Ezeket a területeket gyakran olyan települések szomszédságába helyezték, ahol sok zsidó élt. Az ott élő nem zsidóknak ki kellett költözniük. A gettókba való költöztetés gyakran brutális körülmények között zajlott.

A gettó területe köré kerítést vagy falat húztak. Mindenkinek egy speciális jelzést kellett viselnie a ruháján, ami jelölte, hogy zsidók. Ez lehetett egy sárga hatágú csillag, egy sárga karszalag, vagy egy fehér szalag kék hatágú csillaggal. A zsidók számára szigorúan tilos volt kimenni a gettó kerítésén kívül. Azok, akik próbáltak elrejtőzni, segítségre szorultak a túléléshez. A németek súlyos büntetést mértek mindenkire, akik segítették a zsidókat. A helyzet arra késztetett pár zsidó embert, hogy inkább a gettóba meneküljenek, hogy elkerüljék az üldözést és a szenvedést.

Transzportok százait szállították Németországból és Nyugat-Európa többi területéről a Németországtól távol levő gettókba, például a litván Rigába vagy a belorusz Minszkbe. Néhány gettóba pár roma transzportot is szállítottak. Egyes embereket kényszermunkára vittek. A gettókat idővel felszámolták és azokat az embereket, akiket nem ítéltek munkára alkalmasnak, tömeggyilkosságok során megölték vagy haláltáborokba vitték.

Zsidók a gettóban, Lodz, Lengyelország.

1941-ben Hitler megtámadta a Szovjetuniót. A hadsereget speciális egységek követték, hogy a falvakat megtisztítsák a szovjet kommunistáktól és a zsidóktól. Ezek az ún. Einsatzgruppe-k többezer romát is meggyilkoltak. Tömegsírokat készítettek elő, néha a helyi lakossággal, néha magukkal az áldozatokkal, vagy szovjet hadifoglyokkal. Becselések szerint ezek a különleges alakulatok közel 2 millió embert lőttek agyon, égettek el vagy vertek halálra. 

A háború a Szovjetunió ellen nem volt olyan sikeres, mint várták. A Vörös Hadsereg eltökélt ellenállást mutatott, a német sereg előrehaladása megtorpant. Azt a tervet, hogy a zsidók hatalmas tömegeit a Szovjetunió messzi ázsiai vidékeire száműzzék, nem tudták megvalósítani. A tömegmészárlások hatással voltak a katonák lelki egészségére is, és a legmagasabb vezetés egyéb módokat keresett a zsidóktól való “megszabadulásra”.

1942 tavaszán, Kelet-Lengyelországban még a wannsee-ikonferencia előtt kezdték építeni a megsemmisítő táborokat Sobiborban, Treblinkában és Belzecen.

Az épület, ahol a Wannsee-konferencia zajlott, Berlin közelében, Németországban van.

Mindennek egyetlen célja volt - a lehető legtöbb ember kiirtása, a lehető leggyorsabban. Amikor megérkezett egy transzport, néhány rabot kiválasztottak, hogy az SS irányítása alatt biztosítsák a tábor működését. A megérkezés után az összes többi embert azonnal a gázkamrákba küldték.

Több százezer zsidót szállítottak vasúton a megsemmisítő táborokba a Németország által megszállt országokból. Ebben a négy táborban csaknem kétmillió embert öltek meg.

Két tábort halál- és gyűjtőtáborként építettek fel, Auschwitz-Birkenaut és Majdaneket. Az auschwitzi koncentrációs tábort 1940-ben hozták létre a lengyel Oswieczim településnél, ahol régi katonai barakkokat használhattak lengyel politikai foglyok és szovjet hadifoglyok fogvatartására. Amikor a foglyok száma növekedett, már nem volt elegendő épület, ezért az SS úgy döntött, hogy egy másik nagy tábort építenek Birkenau falu területén (lengyel nevén Brzezinka), ami körülbelül 3 kilométerre volt Auschwitztól. Birkenauban, vagy hivatalos nevén az Auschwitz II-es táborban haláltábort építettek gázkamrákkal. 1942 tavaszától Auschwitz-Birkenau egy kombinált munka- és haláltábor volt.

Körülbelül 40 kényszermunka tábor épült Auschwitz körül. Számos német üzem kizsákmányolta az olcsó munkaerőt. Amikor a vonatok megérkeztek, a zsidóknak fogalmuk sem volt, mi fog történni. Minden zűrzavaros volt, a német SS katonák parancsokat harsogtak, kutyák ugattak, és az SS által kijelölt foglyok próbálták a lehető leggyorsabban kiüríteni a vonatokat. Az öregeket, gyerekeket és betegeket rögtön a gázkamrákba küldték. 

A többi ember egy válogatási eljáráson ment keresztül, amit az SS orvosok végeztek, kiválogatva a munkára alkalmas embereket, és a gázkamrába küldve a többit.  A körülmények ezekben a táborokban olyan rosszak voltak, hogy sokan csak egy pár héttel élték túl. A gázkamrák november 1944-ig használatban voltak, addig mintegy egymillió embert gyilkoltak meg Auschwitz-Birkenauban.

Majdanekben, a Kelet-Lengyelországi Lublin városán kívül, közel a Szovjetunió határához, egy hasonló koncentrációs és haláltábor épült. Számos lengyel értelmiségit, politikai ellenzékit és szovjet hadifoglyot szállítottak Majdanekbe, illetve zsidókat a varsói gettóból, akik kényszermunkát végeztek a Lublin környéki táborokban. Több mint 50 000 embert gázosítottak el, sokan másokat lelőttek.    

A menekülés ezekből a táborokból gyakorlatilag lehetetlen volt. Sobibor és Treblinka  haláltáboraiban a foglyok megpróbáltak fellázadni. Pár fogoly el tudott szökni, de többségüket elkapták, megkínozták és megölték. Auschwitz-Birkenauban a foglyok szintén fellázadtak és felgyújtották az egyik gázkamrát. Csak pár fogoly tudott elmenekülni, de a felkelés mégis reményt keltett a rabtársakban és aggasztotta a náci vezetést.

A háború végén Chelmno, Belzec, Sobibor és Treblinka létesítményeit lerombolták. A nácik nem akarták, hogy a világ tudomására jusson, mi történt a táborokban, vagy hogy hány embert gyilkoltak meg. Kiásták a tömegsírokat, próbálták elégetni a maradványokat, és a hamvakat szétszórták a tábor körüli erdőkben és folyókban.

1944 júliusában a szovjet csapatok gyorsan haladtak előre nyugat felé, és felszabadították a majdaneki tábort. A német visszavonulás annyira gyors volt, hogy nem volt idejük az összes okmány és tárgy elpusztítására a táborban. Ez adta később a majdaneki múzeum nagy levéltári anyagát.

1945 januárjától májusig a koncentrációs- és kényszermunka táborokat egész Németország, Lengyelország és Ausztria területén felszabadították a szovjet, brit és amerikai csapatok. Még ha a világ eddigre már tudott is arról, hogy zsidók millióit ölték meg “az emberi vágóhidakon”, a felszabadított táborokban uralkodó szörnyűséges állapotok sokkolták az embereket az egész világon. Rengeteg fotó és újságcikk keringett.

A háború után több pert is lefolytattak, többek közt Nürnbergben, ahol náci feletteseket ítéltek halálra vagy börtönbüntetésre emberiség ellenes bűntettekért. De számos elkövetőt sosem vontak felelősségre

Nincsenek pontos adatok arról, hogy hány zsidót öltek meg a nácik, de megközelítőleg 6 millió zsidót gyilkoltak meg, ami az európai zsidóság kétharmadát jelenti. Ez a számadat részben a német irattárakban levő feljegyzéseken alapul. Ma körülbelül másfél millió zsidó él Európában.